...mivel is maradunk? Talán az igehírdetők gyönyörű prédikációiból tudunk szemelvényeket beidézni, vagy a gyülekezetben minden este szolgálatot tevők versei ragadtak meg, talán még mindig dúdolgatjuk magunkban az idei imaheti éneket? Mindenki maradt valamivel az idei imahétből. De mi is volt a fontos?
Voltak olyanok akiknek az estéről estére elhagzott üzenetek nyújtottak vigaszt, lelki erősödést. Voltak akik újra rátaláltak Istenre és a gyülekezet közösségére. Voltak akik ismét imára kulcsolták kezüket. Voltak akik Bibliájukról, énekeskönyvükről fújták le a port és fogadták imában Istennek, hogy nem engedik többé porosodni őket. Nem tudom egyen egyenként mivel maradtunk, de abban biztos vagyok, hogy Isten ezeket a remek alkalmakat arra rendelte számunkra, hogy utat mutasson! Remélem, hogy nem távozott senki megkeseredett szívvel az este a templomból, hisz az arcok azt mutatták, sajnálják, hogy véget értek idénre ezek az esték. Sokan talán szeretnék ha évente több ilyen alkalom lenne. Hiszem, hogy Isten mindenki számára nyújt olyan lehetőségeket amiken úgy szól, pont úgy, mint az imahetek estéjén.
Próbáljuk meglátni gyülekezeteink felkínált alkalmait, hogy tovább vigyük az imahét ízét és fontosságát. Folytassuk az imádkozást, épp úgy ahogy tettük imahéten!
2011. február 28., hétfő
2011. február 13., vasárnap
Alázat, bizalom, állhatatosság
„Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején....” (1Pét 5, 6-9)
Három szóval lehetne meghatározni ennek a bibliai szakasznak a mai üzenetét: alázat, bizalom, állhatatosság. Megalázni magunkat Isten előtt, bíni az Úrban teljes szívből és szilárd hittel kitartani Isten mellett, ellenálva a Sátán kísértéseinek. Három mozzanat, amely nem hiányozhat az őszinte istenfélő életből. Az első tehát az alázat. Fület sértő szócska ez, és bizonyára meg van ennek az oka. Talán azért sérti fülünket, mert ismerünk olyan embert, akinél az alázat csupán alázatoskodás, aki ravaszságból, érdekből teszi ezt. Vagy talán arra gondolunk, hogy az alázatos ember az, akire bárki rátaposhat, akinek mindent el kell tűrnie. Kétségtelen hogy az alázat kapcsolatban áll a tűréssel és szenvedéssel is, de az ige szerinti alázat sokkal többet jelent. Arról van szó, hogy leszállok a magas lóról, elismerem eszem és képességeim végességét. A büszke ember sokra tartja magát, éppen ezért a büszke szív sosem tud megnyílni Isten előtt. Magával van eltelve, el van bizakodva és túlértékeli saját magát. Az Úr Jézus egyik példázatában előttünk áll a farizeus imádsága, aki büszkén így imádkozik: Uram, köszönöm, hogy ilyen jó ember vagyok, aki böjtölök, tizedet fizetek és nem vagyok olyan rossz mint pl. ez a vámszedő. A büszke ember nem érzi magát Istenre szorultnak. Jézus azt mondja az ún. Hegyi Beszédben: boldogok a lelki szegények, azaz azok akik rádöbbennek mennyire nyomorultak Isten nélkül. Ez az alázat. A 8. zsoltárban így vall a zsoltáríró: ha megnézem kezeid munkáját azt kérdem, micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? Testvéreim vajon nem váltunk-e önelégült emberekké, akiknek ne beszéljenek Istenről, bűnről, akik mindenkinél szuperebbek és okosabbak vagyunk? Alázzátok meg tehát magatokat Isten előtt, int az apostol. Ideje van előtte leborulni, beismerni vétkeinket és nem magyarázkodni, hanem bűnbánatot tartani, úgy mint a vámszedő a már említett példázatban: Uram, légy irgalmas nékem bűnösnek. Aki megalázza magát, Isten felmagasztalja azt. Az alázat tehát lealacsonyítása önmagamnak, kevésre tartom magam, a felmagasztalás pedig az, hogy Isten felemel, eltölt az Ő áldott jelenlétével. Büszke, makasz szívvel lehet élni, de eljön az idő, amikor Isten „letöri a szarvunkat”. Csak nehogy túl késő legyen.
A másik kulcsszó a bizalom. Nem magamban, erőmben, anyagi lehetőségeimben bízni, mégcsak nem is egy befolyásos ismerősben, hanem Istenben. „Minden gondotokat őreá vessétek, mert néki gondja van reátok”(7. vers) Gond lehet mindaz ami bántott, vagy még mindig bánt, gond lehet valami kilátástalan helyzet, gond lehet valami ránkháruló feladat vagy bármilyen terv amit szeretnénk megvalósítani. Valamennyiünk küzdünk a mindennapi gondterheltséggel. Egy idő után ezért válik beteggé a lélek és merül a túlzott aggodalmaskodásba annyira, hogy a legkisebb gondtól is pánikba esünk. Bízzatok Istenben, mondja Péter apostol, vessétek reá gondjaitokat. Nagyon áldásos amikor megállsz reggel egy imádsággal Isten előtt és elmondod neki mi bánt, mit szeretnél aznap tenni, elmondasz neki mindent alázattal: nézd Uram ez a helyzet, kérlek segíts. Mennyire boldog az az ember aki úgy tud elindulni, hogy most már jó helyen van a gondom, megoldhatom azt, mert Isten meghallgatott engem. Persze nem várhatjuk el, hogy minden gondunk magától csak úgy megoldódik, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, de Isten kegyelmében és gondviselésében bízva munkálkodhatunk, az eredmény reménységével. Van okunk bízni Istenben, hiszen Ő megmutatta mennyire szeret, bebizonyította ezt Jézus Krisztus által. Ma is az ige és a Lélek által jelenlevő Jézus mellett elegendő az 5 kenyér, ma is erőre kap a beteg, a bánatos megvigasztalódik.
A harmadik kulcsszó a bizalom. Megmaradni a hitben Isten mellett, ellenállva az ördögnek. Nagyon szemléletes a 8. vers, amikor a sátánt mint éhező, ordító oroszlánt mutatja be, ahogy keresi a zsákmányát. Ezért hív az ige éberségre, józanságra, figyelésre. A sátán törekvése, hogy feledtessen Istent, hitet, alázatot, bizalmat és sok kísértés les a mai emberre: világiasság, élvezetek, anyagiasság. Széles nagyon az út, tágas az a kapu, hatalmas a kínálat. Vigyázzatok, legyetek felkészültek, maradjatok meg a hitben szól a felhívás. Hányszor halljuk azt a belső hangot: elég neked a vasárnapi ige, nincs idő mindennap olvasni azt, elég a vasárnapi imádság. Halljuk a kísértő szót másoktól: mit kegyeskedsz, minek neked bibliaóra, gyere inkább diszkóba, vagy kártyázni vagy italozni. A Sátánnak ellenállni, a hitben erősnek maradni csak úgy lehet, ha tápláljuk rendszeresen hitünket. Ha elhanyagoljuk az igeolvasást, a mindennapi imádságot, az Isten akaratára való figyelést biztos, hogy a széles útra tévedünk és már nem figyelünk a Jó Pásztor hangjára.
Alázat, bizalom, kitartás. Mindhárom elengedhetetlen része az igazi keresztyén életnek. Így kövessük a mi Urunkat, az érettünk meghalt, feltámadott és nekünk bűnbocsánatot és örök életet szerző Úr Jézus Krisztust. Ámen.
Lovász István
völcsöki ref. lp.
Három szóval lehetne meghatározni ennek a bibliai szakasznak a mai üzenetét: alázat, bizalom, állhatatosság. Megalázni magunkat Isten előtt, bíni az Úrban teljes szívből és szilárd hittel kitartani Isten mellett, ellenálva a Sátán kísértéseinek. Három mozzanat, amely nem hiányozhat az őszinte istenfélő életből. Az első tehát az alázat. Fület sértő szócska ez, és bizonyára meg van ennek az oka. Talán azért sérti fülünket, mert ismerünk olyan embert, akinél az alázat csupán alázatoskodás, aki ravaszságból, érdekből teszi ezt. Vagy talán arra gondolunk, hogy az alázatos ember az, akire bárki rátaposhat, akinek mindent el kell tűrnie. Kétségtelen hogy az alázat kapcsolatban áll a tűréssel és szenvedéssel is, de az ige szerinti alázat sokkal többet jelent. Arról van szó, hogy leszállok a magas lóról, elismerem eszem és képességeim végességét. A büszke ember sokra tartja magát, éppen ezért a büszke szív sosem tud megnyílni Isten előtt. Magával van eltelve, el van bizakodva és túlértékeli saját magát. Az Úr Jézus egyik példázatában előttünk áll a farizeus imádsága, aki büszkén így imádkozik: Uram, köszönöm, hogy ilyen jó ember vagyok, aki böjtölök, tizedet fizetek és nem vagyok olyan rossz mint pl. ez a vámszedő. A büszke ember nem érzi magát Istenre szorultnak. Jézus azt mondja az ún. Hegyi Beszédben: boldogok a lelki szegények, azaz azok akik rádöbbennek mennyire nyomorultak Isten nélkül. Ez az alázat. A 8. zsoltárban így vall a zsoltáríró: ha megnézem kezeid munkáját azt kérdem, micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? Testvéreim vajon nem váltunk-e önelégült emberekké, akiknek ne beszéljenek Istenről, bűnről, akik mindenkinél szuperebbek és okosabbak vagyunk? Alázzátok meg tehát magatokat Isten előtt, int az apostol. Ideje van előtte leborulni, beismerni vétkeinket és nem magyarázkodni, hanem bűnbánatot tartani, úgy mint a vámszedő a már említett példázatban: Uram, légy irgalmas nékem bűnösnek. Aki megalázza magát, Isten felmagasztalja azt. Az alázat tehát lealacsonyítása önmagamnak, kevésre tartom magam, a felmagasztalás pedig az, hogy Isten felemel, eltölt az Ő áldott jelenlétével. Büszke, makasz szívvel lehet élni, de eljön az idő, amikor Isten „letöri a szarvunkat”. Csak nehogy túl késő legyen.
A másik kulcsszó a bizalom. Nem magamban, erőmben, anyagi lehetőségeimben bízni, mégcsak nem is egy befolyásos ismerősben, hanem Istenben. „Minden gondotokat őreá vessétek, mert néki gondja van reátok”(7. vers) Gond lehet mindaz ami bántott, vagy még mindig bánt, gond lehet valami kilátástalan helyzet, gond lehet valami ránkháruló feladat vagy bármilyen terv amit szeretnénk megvalósítani. Valamennyiünk küzdünk a mindennapi gondterheltséggel. Egy idő után ezért válik beteggé a lélek és merül a túlzott aggodalmaskodásba annyira, hogy a legkisebb gondtól is pánikba esünk. Bízzatok Istenben, mondja Péter apostol, vessétek reá gondjaitokat. Nagyon áldásos amikor megállsz reggel egy imádsággal Isten előtt és elmondod neki mi bánt, mit szeretnél aznap tenni, elmondasz neki mindent alázattal: nézd Uram ez a helyzet, kérlek segíts. Mennyire boldog az az ember aki úgy tud elindulni, hogy most már jó helyen van a gondom, megoldhatom azt, mert Isten meghallgatott engem. Persze nem várhatjuk el, hogy minden gondunk magától csak úgy megoldódik, nem ülhetünk ölbe tett kézzel, de Isten kegyelmében és gondviselésében bízva munkálkodhatunk, az eredmény reménységével. Van okunk bízni Istenben, hiszen Ő megmutatta mennyire szeret, bebizonyította ezt Jézus Krisztus által. Ma is az ige és a Lélek által jelenlevő Jézus mellett elegendő az 5 kenyér, ma is erőre kap a beteg, a bánatos megvigasztalódik.
A harmadik kulcsszó a bizalom. Megmaradni a hitben Isten mellett, ellenállva az ördögnek. Nagyon szemléletes a 8. vers, amikor a sátánt mint éhező, ordító oroszlánt mutatja be, ahogy keresi a zsákmányát. Ezért hív az ige éberségre, józanságra, figyelésre. A sátán törekvése, hogy feledtessen Istent, hitet, alázatot, bizalmat és sok kísértés les a mai emberre: világiasság, élvezetek, anyagiasság. Széles nagyon az út, tágas az a kapu, hatalmas a kínálat. Vigyázzatok, legyetek felkészültek, maradjatok meg a hitben szól a felhívás. Hányszor halljuk azt a belső hangot: elég neked a vasárnapi ige, nincs idő mindennap olvasni azt, elég a vasárnapi imádság. Halljuk a kísértő szót másoktól: mit kegyeskedsz, minek neked bibliaóra, gyere inkább diszkóba, vagy kártyázni vagy italozni. A Sátánnak ellenállni, a hitben erősnek maradni csak úgy lehet, ha tápláljuk rendszeresen hitünket. Ha elhanyagoljuk az igeolvasást, a mindennapi imádságot, az Isten akaratára való figyelést biztos, hogy a széles útra tévedünk és már nem figyelünk a Jó Pásztor hangjára.
Alázat, bizalom, kitartás. Mindhárom elengedhetetlen része az igazi keresztyén életnek. Így kövessük a mi Urunkat, az érettünk meghalt, feltámadott és nekünk bűnbocsánatot és örök életet szerző Úr Jézus Krisztust. Ámen.
Lovász István
völcsöki ref. lp.
2011. február 8., kedd
Részrehajlás nélkül
„Atyámfiai ne legyen személyválogatás a ti hitetekben, amely van a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban.” (Jak2,1)
Annyira biztos ismerjük magunkat, hogy tudjuk mennyire részrehajlók és személyválogatók szoktunk néha lenni. Van akivel szívesen beszélgetünk, mást kerülünk, van akin örömmel segítünk, van akit mindig lerázunk, vannak akik számunkra szimpatikusak és vannak akiket bárcsak sose látnánk. Az az ember visoznt, aki a szeretet törvénye alatt él, nem tehet ilyet. Ha hisztek a Krisztusban, nem lehettek személyválogatók, mondja Jakab apostol. El is mond egy példát: a gyülekezetbe belép egy gazdag, tekintélyes ember és belép egy szegény is, szennyes ruhában. A tekintélyesnek helyet adnak az első sorokban, de a másik ott marad leghátul. Képzeljük magunkat a templomba. Kinyílik az ajtó, belép egy jól ápolt, elegáns ember. Ugye nem szólnánk semmit ha beülne előre, vagy éppen mellettünk foglalna helyet. Talán még büszkék is lennénk egy kicsit magunkra. De belép egy viseltes, kopott ruhájú ember, vagy egy ismert züllött alak is. Vajon helyet adnánk e az „ilyennek” magunk mellett, vagy azért imádkoznánk, hogy nehogy leüljön, bárcsak sose lépett volna be? Nem csupán a templomban, otthon is, munkahelyen is előfordul, hogy egyes emberekkel kivételesen kedvesek vagyunk, másokat pedig mellőzünk vagy elzavarunk.
Ne legyen személyválogatás a ti hitetekben. Ha élő hittel hisztek Jézusban nem tehettek ilyet. Azért nem, mert Isten akinek szolgálunk nem személyválogató sem részrehajló. Nem személyválogató, hiszen előtte minden ember bűnös. Mi mentegetjük magunkat, magyarázzuk a bizonyítványunkat, hogy kisebb bűn, nagyobb bűn, de előtte minden bűn kárhozatos. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is, idézi Pál apostol a zsoltárok könyvét. Isten nem személyválogató. Ő minden embernek felkínálja a bűnbocsánatot és az örök életet. Nincs előtte „protekciós”, mert úgy szerette az egész világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta. Isten előtt leomlanak a választófalak is, hisz nincsen zsidó és görög, magyar és román, mindnyájan egyek vagyunk az Úr Krisztusban. Jézus azt tanítja a Hegyi Beszédben, hogy Isten felhozza az ő napját mind a gonoszokra mind a jókra, esőt ad mind az igazaknak mind a hamisaknak. Isten mindenkit egyformán szeret, csak nem mindenki engedelmeskedik neki.
Amikor Krisztus által Isten testben jött közénk, akkor sem volt részrehajló. Bemegy a farizeus, a mindenki által elismert ember házába és bemegy a lenézett vámszedőhöz is. Szóba áll a gazdag ifjúval és megáll a szegény, koldus Bartimeus kiáltására is. Feltámasztja a zsinagógai elöljáró, Jairus lányát és a naini özvagyasszony fiát is. Szavára meggyógyul a gazdag római százados szolgája, de a pogány asszony lánya is. Elhívja a gazdag Mátét, a vámszedőt tanítványnak, de a halász Pétert, Andrást is. Nagyon sok példa szemléleteti, hogy Krisztus ugyanúgy szereti a kegyest és a bűnöst is.
Jó nekünk magunkba tekintenünk, kivel és miért vagyunk személyválogatók? Nemzetisége miatt, vallása miatt, bőrszíne miatt, vagy szenvedélybetegsége miatt? Miért van az, hogy valakinek meg tudok bocsátani, de egy másiknak már nem nézem el ugyanazt a hibát? A parancsolat ez: Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Ahol viszont részrehajlás van, ott nem lehet igazi szeretetről beszélni. Akkor nem vagyunk a Krisztusban, lehet keresztyénnek valljuk magunkat, de mégsem vagyunk azok. A törvény betöltése, a Krisztusban való hit lényege a szeretet. Az igazi szeretet nem válogat, az igazi szeretet nem érdekszeretet, nem viszontszeretet hanem egyszerűen csak árad és ad. Ha nem küzdünk magunk önzése és személyválogatása ellen, ha nem szomjazzuk ezt az igazi szeretetet, akkor képmutató hívők vagyunk csupán, szájkeresztyének, de nem szív-keresztyének. Azt olvashatjuk a 12.versben, hogy „úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni” Isten igéjét nevezi így az apostol. Isten igéje arra tanít, hogy szabaddá válhatok. Szabad nekem mindenkit szeretnem, mert Krisztus megszabadított bűneimtől, szabaddá tett a szeretetre. Krisztus azért adja az életét, hogy ne indulataim irányítsanak többé, előítéleteim, részrehajlásaim, hanem újjászülethessek a Neki és Vele való életre. Ne légy többé szeretetkorlátozott ember, hanem szabadulj fel Krisztusban az igazi szeretetre. Ámen.
Lovász István
völcsöki ref. lp.
Annyira biztos ismerjük magunkat, hogy tudjuk mennyire részrehajlók és személyválogatók szoktunk néha lenni. Van akivel szívesen beszélgetünk, mást kerülünk, van akin örömmel segítünk, van akit mindig lerázunk, vannak akik számunkra szimpatikusak és vannak akiket bárcsak sose látnánk. Az az ember visoznt, aki a szeretet törvénye alatt él, nem tehet ilyet. Ha hisztek a Krisztusban, nem lehettek személyválogatók, mondja Jakab apostol. El is mond egy példát: a gyülekezetbe belép egy gazdag, tekintélyes ember és belép egy szegény is, szennyes ruhában. A tekintélyesnek helyet adnak az első sorokban, de a másik ott marad leghátul. Képzeljük magunkat a templomba. Kinyílik az ajtó, belép egy jól ápolt, elegáns ember. Ugye nem szólnánk semmit ha beülne előre, vagy éppen mellettünk foglalna helyet. Talán még büszkék is lennénk egy kicsit magunkra. De belép egy viseltes, kopott ruhájú ember, vagy egy ismert züllött alak is. Vajon helyet adnánk e az „ilyennek” magunk mellett, vagy azért imádkoznánk, hogy nehogy leüljön, bárcsak sose lépett volna be? Nem csupán a templomban, otthon is, munkahelyen is előfordul, hogy egyes emberekkel kivételesen kedvesek vagyunk, másokat pedig mellőzünk vagy elzavarunk.
Ne legyen személyválogatás a ti hitetekben. Ha élő hittel hisztek Jézusban nem tehettek ilyet. Azért nem, mert Isten akinek szolgálunk nem személyválogató sem részrehajló. Nem személyválogató, hiszen előtte minden ember bűnös. Mi mentegetjük magunkat, magyarázzuk a bizonyítványunkat, hogy kisebb bűn, nagyobb bűn, de előtte minden bűn kárhozatos. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is, idézi Pál apostol a zsoltárok könyvét. Isten nem személyválogató. Ő minden embernek felkínálja a bűnbocsánatot és az örök életet. Nincs előtte „protekciós”, mert úgy szerette az egész világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta. Isten előtt leomlanak a választófalak is, hisz nincsen zsidó és görög, magyar és román, mindnyájan egyek vagyunk az Úr Krisztusban. Jézus azt tanítja a Hegyi Beszédben, hogy Isten felhozza az ő napját mind a gonoszokra mind a jókra, esőt ad mind az igazaknak mind a hamisaknak. Isten mindenkit egyformán szeret, csak nem mindenki engedelmeskedik neki.
Amikor Krisztus által Isten testben jött közénk, akkor sem volt részrehajló. Bemegy a farizeus, a mindenki által elismert ember házába és bemegy a lenézett vámszedőhöz is. Szóba áll a gazdag ifjúval és megáll a szegény, koldus Bartimeus kiáltására is. Feltámasztja a zsinagógai elöljáró, Jairus lányát és a naini özvagyasszony fiát is. Szavára meggyógyul a gazdag római százados szolgája, de a pogány asszony lánya is. Elhívja a gazdag Mátét, a vámszedőt tanítványnak, de a halász Pétert, Andrást is. Nagyon sok példa szemléleteti, hogy Krisztus ugyanúgy szereti a kegyest és a bűnöst is.
Jó nekünk magunkba tekintenünk, kivel és miért vagyunk személyválogatók? Nemzetisége miatt, vallása miatt, bőrszíne miatt, vagy szenvedélybetegsége miatt? Miért van az, hogy valakinek meg tudok bocsátani, de egy másiknak már nem nézem el ugyanazt a hibát? A parancsolat ez: Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Ahol viszont részrehajlás van, ott nem lehet igazi szeretetről beszélni. Akkor nem vagyunk a Krisztusban, lehet keresztyénnek valljuk magunkat, de mégsem vagyunk azok. A törvény betöltése, a Krisztusban való hit lényege a szeretet. Az igazi szeretet nem válogat, az igazi szeretet nem érdekszeretet, nem viszontszeretet hanem egyszerűen csak árad és ad. Ha nem küzdünk magunk önzése és személyválogatása ellen, ha nem szomjazzuk ezt az igazi szeretetet, akkor képmutató hívők vagyunk csupán, szájkeresztyének, de nem szív-keresztyének. Azt olvashatjuk a 12.versben, hogy „úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni” Isten igéjét nevezi így az apostol. Isten igéje arra tanít, hogy szabaddá válhatok. Szabad nekem mindenkit szeretnem, mert Krisztus megszabadított bűneimtől, szabaddá tett a szeretetre. Krisztus azért adja az életét, hogy ne indulataim irányítsanak többé, előítéleteim, részrehajlásaim, hanem újjászülethessek a Neki és Vele való életre. Ne légy többé szeretetkorlátozott ember, hanem szabadulj fel Krisztusban az igazi szeretetre. Ámen.
Lovász István
völcsöki ref. lp.
2011. február 7., hétfő
Testi-lelki igényeink
Prédikáció 2008-ból
„Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz, hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.” (2Tim 4,13)
A sokat utazó apostol, Pál, börtönből írja e sorokat. Krisztushoz való ragaszkodása, hite és vallástétele miatt jutott oda. Viszont érdekes megfigyelni, hogy egyik levelében sem panaszkodik fogsága miatt, éppen ellenkezőleg, valami titokzatos szabadságérzet hatja át sorait. A szabadság nem az, amikor szabadlábon vagyok, hanem mikor felismertem Isten irántam való kegyelmét Krisztusban, az Ő szeretetét és üdvösségre hívását. Pál annyira megérezte ezt az igazi szabadságot, hogy egy másik levelében, amit szintén börtönből ír, ezt mondja: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek (Fil 4,4) Honnan van benne ez a lendület, mellyel nem kesereg külső körülményei miatt? Az Istennel való közösségből. Abból a vigasztalásból, hogy mind testestől mind lelkestől, akár élek, akár halok az Úr Jézus tulajdona vagyok.
A mai ige Pál szükségleteiről beszél. Ifjú munkatársa, Timóteus segítségét kéri, hogy vigye el neki, amire szüksége van a fogságban. Nem csirkepaprikást kér, nem egy pakli kártyát, hogy gyorsabban teljék az idő. Elsőnek a felsőruháját, a köpenyét kéri, mely ottmaradt az egyik városban. A zsidó ember a felsőruháját arra is használta, hogy éjszaka betakarózzék vele. Tudjuk, hogy Pál beteges alkat volt, bizonyára ezért is szüksége volt köpenyére, mert sokszor didergett. Vigyázni akart egészségére, hogy minél buzgóbban hirdethesse Krisztust. Ép testben ép lélek, tarja a közmondás is. Vajon mi óvjuk e testünket, amit Istentől kaptunk? Arra kaptuk, hogy testünk a Szentlélek temploma legyen, figyelünk e egészségünkre, megtartjuk-e a nyugalom napját, figyelünk-e táplálkozásunkra, vagy romboljuk magunkat itallal, szenvedélyekkel? Életünket, testünket azért kaptuk, hogy Isten dicsőségére és embertársaink javára munkálkodjunk, mindenki a maga módján. Isten mind lelkünkre, mind testünkre igényt tart, meg akarja szentelni. Nemcsak a léleknek van szüksége táplálékra, hanem a testnek is és persze fordítva is igaz. Testünket-lelkünket gondoznunk, óvnunk kell. Nem tesszük tönkre magunkat alkohollal, állandó rohanással, egyre többet vállalással, hogy már pihenni sincs idő?
Pál apostolnak lelki szükségletei is vannak. Nem csupán a teste fázik, lelke is didereg. Ezért kéri Timóteust, hogy hozza el a könyveket, kiváltképpen a pergameneket. Mire gondol itt Pál apostol? Nem másra, mint a Bibliára. Pál korában még nem volt összeállítva a teljes Biblia. Az Ószövetség könyvei is egy-egy pergamentekercsre voltak feljegyezve. Már voltak leírások Jézus életéről, cselekedeteiről. Pál mikor könyveket és pergameneket kér, akkor az ő bibliájára gondol, amiből Isten szavát tanulmányozhatja. Lelkének erre van szüksége, ezt éhezi, ezt fázza. Biztos vagyok benne, hogy ha tehette is volna, nem televíziót kér vagy internetet vagy bulvárlapokat. Ha rendelkezésére álltak volna, akkor is Bibliát kért volna. Egyszerűen azért, mert Isten szava az igazi táplálék. Ebből nem árad a sok szenny, a trágárság, az erőszak. Aki hamis táplálékon él, az mérgezi saját magát, mérgezi saját lelkét. Pálnak a tiszta eledel kell, hozd a Bibliát, Timóteus, hadd merítsek belőle vigasztalást, erőt, bizonyosságot.
Idén a Biblia éve van. Megbecsüljük-e Isten írott szavát? Elővesszük-e rendszeresen, tanulmányozzuk, olvassuk-e? Vagy sietve olvasunk belőle és el is felejtjük a következő percben amit olvastunk? Szívünkbe zárjuk-e a sok drága igét? Meghalljuk a minket személyesen szólító Istent? Olvassa e a szülő a gyermekének, vagy a gyermekével, a férj a feleséggel? Boldog az a család, ahol ezt gyakorolják.
Nemrég olvastam arról, mi lenne, ha a Biblia olyan fontos lenne az ember életében mint például a mobiltelefon. A mobilt mindenhova magunkkal visszük (még a templomba is), visszafordulunk, ha otthon felejtettük, karácsonyra vagy születésnapra ajándékba adjuk (miért szégyen Bibliát ajándékozni?). A Biblia Istennel való közösségünk egyik jelképe. Fontos-e számunkra, vagy lelkünk másból táplálkozik? A rossz, vagy vitaminszegény táplálkozásnak jelei vannak és a hamis lelki tápláléknak is megvannak a tünetei: irigykedés, büszkeség, viszálykodás, önzés, agresszió, türelmetlenség, érdektelenség. Ezért beteg a lelkünk mert nem fontos a Biblia (tisztelet a kivételnek) és nem fontos annak tartalma: Jézus Krisztus.
Testünknek és lelkünknek szükségletei vannak. Gondozzuk és tápláljuk magunkat Isten akarat szerint. Ámen.
Lovász István lp.
„Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz, hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket.” (2Tim 4,13)
A sokat utazó apostol, Pál, börtönből írja e sorokat. Krisztushoz való ragaszkodása, hite és vallástétele miatt jutott oda. Viszont érdekes megfigyelni, hogy egyik levelében sem panaszkodik fogsága miatt, éppen ellenkezőleg, valami titokzatos szabadságérzet hatja át sorait. A szabadság nem az, amikor szabadlábon vagyok, hanem mikor felismertem Isten irántam való kegyelmét Krisztusban, az Ő szeretetét és üdvösségre hívását. Pál annyira megérezte ezt az igazi szabadságot, hogy egy másik levelében, amit szintén börtönből ír, ezt mondja: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek (Fil 4,4) Honnan van benne ez a lendület, mellyel nem kesereg külső körülményei miatt? Az Istennel való közösségből. Abból a vigasztalásból, hogy mind testestől mind lelkestől, akár élek, akár halok az Úr Jézus tulajdona vagyok.
A mai ige Pál szükségleteiről beszél. Ifjú munkatársa, Timóteus segítségét kéri, hogy vigye el neki, amire szüksége van a fogságban. Nem csirkepaprikást kér, nem egy pakli kártyát, hogy gyorsabban teljék az idő. Elsőnek a felsőruháját, a köpenyét kéri, mely ottmaradt az egyik városban. A zsidó ember a felsőruháját arra is használta, hogy éjszaka betakarózzék vele. Tudjuk, hogy Pál beteges alkat volt, bizonyára ezért is szüksége volt köpenyére, mert sokszor didergett. Vigyázni akart egészségére, hogy minél buzgóbban hirdethesse Krisztust. Ép testben ép lélek, tarja a közmondás is. Vajon mi óvjuk e testünket, amit Istentől kaptunk? Arra kaptuk, hogy testünk a Szentlélek temploma legyen, figyelünk e egészségünkre, megtartjuk-e a nyugalom napját, figyelünk-e táplálkozásunkra, vagy romboljuk magunkat itallal, szenvedélyekkel? Életünket, testünket azért kaptuk, hogy Isten dicsőségére és embertársaink javára munkálkodjunk, mindenki a maga módján. Isten mind lelkünkre, mind testünkre igényt tart, meg akarja szentelni. Nemcsak a léleknek van szüksége táplálékra, hanem a testnek is és persze fordítva is igaz. Testünket-lelkünket gondoznunk, óvnunk kell. Nem tesszük tönkre magunkat alkohollal, állandó rohanással, egyre többet vállalással, hogy már pihenni sincs idő?
Pál apostolnak lelki szükségletei is vannak. Nem csupán a teste fázik, lelke is didereg. Ezért kéri Timóteust, hogy hozza el a könyveket, kiváltképpen a pergameneket. Mire gondol itt Pál apostol? Nem másra, mint a Bibliára. Pál korában még nem volt összeállítva a teljes Biblia. Az Ószövetség könyvei is egy-egy pergamentekercsre voltak feljegyezve. Már voltak leírások Jézus életéről, cselekedeteiről. Pál mikor könyveket és pergameneket kér, akkor az ő bibliájára gondol, amiből Isten szavát tanulmányozhatja. Lelkének erre van szüksége, ezt éhezi, ezt fázza. Biztos vagyok benne, hogy ha tehette is volna, nem televíziót kér vagy internetet vagy bulvárlapokat. Ha rendelkezésére álltak volna, akkor is Bibliát kért volna. Egyszerűen azért, mert Isten szava az igazi táplálék. Ebből nem árad a sok szenny, a trágárság, az erőszak. Aki hamis táplálékon él, az mérgezi saját magát, mérgezi saját lelkét. Pálnak a tiszta eledel kell, hozd a Bibliát, Timóteus, hadd merítsek belőle vigasztalást, erőt, bizonyosságot.
Idén a Biblia éve van. Megbecsüljük-e Isten írott szavát? Elővesszük-e rendszeresen, tanulmányozzuk, olvassuk-e? Vagy sietve olvasunk belőle és el is felejtjük a következő percben amit olvastunk? Szívünkbe zárjuk-e a sok drága igét? Meghalljuk a minket személyesen szólító Istent? Olvassa e a szülő a gyermekének, vagy a gyermekével, a férj a feleséggel? Boldog az a család, ahol ezt gyakorolják.
Nemrég olvastam arról, mi lenne, ha a Biblia olyan fontos lenne az ember életében mint például a mobiltelefon. A mobilt mindenhova magunkkal visszük (még a templomba is), visszafordulunk, ha otthon felejtettük, karácsonyra vagy születésnapra ajándékba adjuk (miért szégyen Bibliát ajándékozni?). A Biblia Istennel való közösségünk egyik jelképe. Fontos-e számunkra, vagy lelkünk másból táplálkozik? A rossz, vagy vitaminszegény táplálkozásnak jelei vannak és a hamis lelki tápláléknak is megvannak a tünetei: irigykedés, büszkeség, viszálykodás, önzés, agresszió, türelmetlenség, érdektelenség. Ezért beteg a lelkünk mert nem fontos a Biblia (tisztelet a kivételnek) és nem fontos annak tartalma: Jézus Krisztus.
Testünknek és lelkünknek szükségletei vannak. Gondozzuk és tápláljuk magunkat Isten akarat szerint. Ámen.
Lovász István lp.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)